A hideg idők beköszöntével kezdődtek. Sokszor már november végén, a búcsú előtt – “búcsú malac”- ot vágtak. A tél vidám napjai közt tartották számon a disznóőlést, pedig aznap keményen kellett dolgozni.
Reggel még alig derengett, már jöttek a legközelebbi rokonok. Szülők, testvérek, hiszen akkor még több volt belőlük. Mindenki hozott magával 1-1 nagy edényt, abból ilyenkor sok kellett. A férfiak 1 db éles, nagy kést és fehér kötényt is.
A gazda korán kelt, mire megjöttek a meghívott segítők, már forrt egy bogrács víz. Pálinkával és likőrrel kínálta őket. Ha már elég nagy bátorságot gyűjtött a böllér, megfogták (1-1 ember a fülén és 1 a farkán) és kihozták az áldozat malacot. Leszúrták, vérét pedig (nem mindenütt) felfogták. Ha már végképp semmi életjelet nem adott, (addig újra körbejárt a pálinka, forralt bor) forrázó teknőbe rakták,forró vizet öntöttek rá, és ketten, két lánc segítségével addig forgatták, míg szőre-bőre könnyen lejött. Kaparókkal a szőrét lekaparták. Fej felől megemelve ajtót toltak alá (fenn a teknőn) – ott tisztára mosták, borotválták, kissé pörzsölték is, de nem pirosra. Amikor már mindenki elég tisztának találta, – kevés ital után – rémfára akasztották, a két hátsó lábánál keresztül. A fejét levágták és kibelezték.
Persze mindez nem ment búskomoran, mindig volt valakinek valami ötlete, – főleg a böllérnek, – aki több helyre is járt vágni, így sok huncutság ragadt rá. A vért felfogni gyakran a menyecskét vagy nagylányt küldték. Olykor (ha gyakorlatlan még) arcába spriccelték (nem véletlenül) ! A gyerekek hívták, hogy most ingyen kaphat aranygyűrűt (a malac végbeléből).
Amikor kiszedték a belet, 2-3 asszony azon nyomban szétszedte azt. Mások forró vizet szedtek a bográcsból a véndőkbe, a bélmosáshoz. A bográcsot újra tisztára sikálták, mosták és tisztavízzel töltötték félig. Ebbe került a belsőség és a fejhús, – utána a bőrke, – ezek főzve kerültek felhasználásra.
A férfiak egyike már szétszedte a fejet, – ez többszöri, aprólékos újraborotválás, perzselés és mosás után került főzésre. Ha megfőtt (vérrel vagy anélkül, véres vagy húsos hurka) – főtt rizs, vagy árpagyöngy, hagyma, só, paprika és más fűszerek hozzáadásával) – ebből készült a hurka.
Ha a belet szétszedték (hiszen egymáshoz vannak nőve) a vastagbélről, a gyomor körül leszedték a zsírt, a fodorhájat leszélezték. A fodorhájat többszöri mosás után megfőzik vagy kisütik. Régebben ebben a zsírban sült a hurkába való hagyma. A bél így már mosásra kész, de az még hosszadalmas munka.
Ekkor a férfiak már darabolják a disznó fél oldalát, (a rémfán hasítják kétfelé) a háziasszony közben reggelit készített. Ez más és más volt, attól függően, ki mit evett szívesen. Sült máj és tüdő, pejsli, sülthús). Általában több, 2-3 fajta, hogy mindenki találjon olyat, amit szívesen fogyaszt.
A “beles” asszonyok a mosáshoz kértek és kaptak még segítséget. Vízöntőket, – erre gyakran gyerekeket kértek. Egyikük a vékonybelet, – míg a másik a vastagbelet, hólyagot és a gyomrot mosta. A vékonybelet 3-4 darabban mosták és fordították ki (átfuttatják). Ezt gyerekek mindig nagyon élvezték, hiszen úgy tekereg az edényben, mint egy óriási kígyó. A hólyagot gyakran megkapták ( persze kimosva) egy kis játékra. Szalmaszállal néhányszor felfújhatták, hogy táguljon és több töltelék férjen bele. Örömmel csinálták, akár össze is vesztek rajta. A vastagbelet 2 hurka hosszúságú darabokban (csak a nagyon fodros végét 1hosszban) mosták és kifordították. Kezdődött a véget nem érő mosás. Ma ultrával könnyebb, de nem gyorsabb. Régen oltott mésszel, hagymával, ecettel mosták. Néhány mosás után a vékonybelet különszedték, mivel azt kaparni kell (ez a böllér feladata volt)! A többit addig kellett mosni, míg tiszta maradt a vize. Többször váltva, – hideg és melegvizet. Ezután kifordították, újból sokszori mosás következett, hol meleg, hol hidegvízzel, kevés ecet hozzáadásával. Többször megnézték, (egyik vízből a másikba szedve) nincs-e valahol letapadt piszok. Visszafordítva gyenge ecetes vizet, kevés sót és vágott hagymát raktak rá. Ebben maradt töltésig, – már csak egyszer kellett a hagymás lé után leöblíteni. Az ecet kihúzza az esetleg visszamaradt vért, – így szépen kifehéredik, – az ecet szagtalanít is. Következett az ebéd. Ma már együtt van a reggelivel, amit később fogyasztunk, mint régen. Főtt hús a bográcsból, tormával, – pörkölt stb.
Ebéd után, de sokszor ár előtte is (attól függően hányat, mennyit vágtak) – a férfiak megdarálták a kolbásznak való nyershúst. Főtt húsból és belsőségből, a főtt bőrkéből, – só, bors, paprika, fokhagyma is kell hozzá – készült a disznósajt. A zsírszalonnát is feldarabolták, majd egyik asszony bográcsban kisütötte. Mások segítettek a hurka kötözésében, a kolbász böködésében. A hurkát rövidebb ideig, a sajtot, (ami hólyagba, gyomorba és katájába töltöttek) 2-2,5 óra hosszat kellett abálni/főzni. Közben a gazdaasszony feltette a vacsorát. Ez levesből (abaléből – leszűrve, zsírja leszedve, – ülepítve, – majd külön zödséggel újrafőzve, – vagy orjából főzött), benne májgombóccal, – töltött káposztából, – sült vagy rántotthúsból, friss hurkából, kolbászból, sajtból (ebből is mindig töltöttek bélbe, kóstolónak!) állt. Mindig sült szalagos fánk, (és pirulhatott a szakácsnő, ha nem szalagosodott!) és hájas kifli, amit befőttel szolgáltak fel a húsételek után. Na persze el kelett menni a svartli-présért is – meg mércét kellett hozni, hogy milyen hosszú legyen a kolbász, – helyet kellett söpörni az udvaron, ha elfogyott az üres edény, (ez utalás volt arra, igyekezzenek már a mosogatással az asszonyok!) hogy legyen hova kirakni a tölteléket, – és még ezernyi hecc!
A svartli-prés! Egy zsákba rakott deszkadarab, néhány téglával vagy terméskővel. Legtöbbször a gyerekeket szokták elküldeni, (úgyis folyton láb alatt voltak) a szomszédba vagy valaki rokonhoz, hogy kérje kölcsön, – de bizony sok menyecske is érte ment már, ha nem ismerte ezt az ugratást. Aki adta, mindig figyelmeztetett, – vigyázz rá, ez drága dolog, nehogy letedd, mert összetörik! Ha szerencsésen hazaért vele, kiborították a földre és rákérdeztek: – ezt hoztad? Hát nektek se téglátok, se követek nincs?
A mamához is küldtek rokon gyereket. Sajnálta őket, hogy követ cipeltessen velük. Ezért azt mondta: nincs, eltörött. A gyerekek sértődötten mentek haza és panaszolták: – biztos nem akarja nekünk kölcsönadni! Anyu, ha egyszer ő jön hozzánk valamit kölcsönözni, te se adjál neki semmit!
A mérce pedig? – kolbászból soha nincs elég, ezért főleg a gyerekek sok, nagy kolbászra áhítoztak, (főleg a háború alatti és utáni időkben!) nagy botot hoztak, hogy legalább akkora legyen! A böllér vagy segítője átveszi, rájuk mér néhányat a bottal és megkérdi: – na elég nagy, vagy hozol nagyobbat? A gazdát is gyakran ugratták, ha nem elég gyakorisággal kínálta az italt.
Bezzeg azt látod, ha részegek vagyunk, de ha szomjazunk – azt nem!
Vagy – nemtudom, milyen fajta disznód volt, mindene túl száraz!
A szakácsnő sem volt híján az ötletnek. Gyakran hámozott krumplit vagy vöröshagymát, – esetleg fokhagymát göngyölt egy-egy káosztalevélbe. Ezt úgy helyezte a töltöttkáposztás tál tetejére, hogy másik káposztát nem lehetett szedni, míg ezt ki nem szedte valaki. (Hiszen turkálni nem illik a tálban, csak szépen sorjában! – Ha valaki kiszedte, nagy ártatlanul rácsodálkozott: Csak nem krumplit (vagy hagymát) eszel, mikor ennyi mindent főztem!
Az ún. “maszkába járásnak” is nagy hagyománya volt Pócsán! Az emberek akkor sem unatkoztak, ilyen dolgokkal szórakoztatták önmagukat és egymást. Ha jól sikerült a dolog, még napok, évek múlva is beszéltek róla a fonóban. Barátok, rokonok, szomszédok beöltöztek. Nők férfiruhába, – a férfiak női ruhába, – sokszor jártak a felnőttektől külön, a gyerekek meg legények is. Ha már esteledett, talán a vacsora is az asztalon van, – indulhattak. Arcukat fátyol vagy harisnya takarta, kezükben fakanál. A fakanál azért volt fontos kellék, mert ezzel csaptak a kezére annak, aki az arcukról le akarta szedni a fátylat vagy harisnyát. Ha kitalálják a háziak, hogy ki van az álarc mögött, – azok levették azt. Ilyenkor az asztalhoz ültetik őket. Ha nem ismerik fel őket, kóstolót csomagolnak. Voltak olyan jól sikerült beöltözések is, hogy a böllér nem ismerte fel a saját feleségét, – a nagypapa a saját unokáját. Az is előfordult, hogy még a szomszédos faluban élő rokonokhoz is elmentek (gyalog) maszkába!
Voltak olyan hiedelmek:
– amilyen a maszka, olyan lesz a következő évi vágnivaló. Nagy és sovány, – kicsi és kövér, – nagy és kövér. Ezért igyekeztek úgy összeállni és úgy beöltözni, hogy aggodalomra ne legyen okuk a háziaknak!